már nem titok

Milyen sokan és sokféleképpen szeretnénk megtudni a titkot: mi az élet értelme? Hányszor volt úgy, hogy a könyvesboltban sétálva megpillantottál egy könyvet, aminek megtetszett a címe, vagy olyan helyen nyitottad ki, ami épp az aktuális problémáiddal volt kapcsolatos, esetleg felkeltette az érdeklődésed a borító színe, vagy a rajta levő kép volt különlegesen szép számodra. És ebben a helyzetben beléd hasított, mit a villámcsapás, hogy megtaláltad, amit kerestél: ebben már biztosan benne lesz, amit tudni akarsz… Majd elolvasod és a végén úgy érzed: csúnyán becsaptak ismét, és keresned kell újra tovább. Nos ma valami történt velem, és nem tudom pontosan, hogy mikor és mi okozta, de azt gondolom nem is fontos: a lényeg, hogy megtörtént! Most úgy érzem, valami nagyon fontos birtokosa lettem. Azt hiszem, hogy többet egy könyvet sem fogok csupán azért kézbe venni, mert abból várom a megoldást; inkább csak azért, mert érdekesnek tartom. Tudom már, hogy a megoldás, a végső titok nyitja bennem van!

A könyvekből megismerhetjük az író gondolatait, az író titkát, esetleg annak megfejtését is, na de a sajátunkat? Nem hinném! Hiszen nincs két egyforma ember, nincs két egyforma lélek, akkor hogyan is lehetne két azonos feladat? Mindenki más és más rejtvény megoldására törekszik, tehát a Kulcs mindenkinél más kell legyen. Persze, igazad van akkor is, ha azt mondod vannak nagyon hasonló fázisai ennek a feladványnak: valóban lehetséges, hogy így van, de a sorrendjük változik, a módszer más, így ha az egészet együtt próbálod szemlélni, akkor már semmiképp sem mondod rá: azonos feladat. (Egy statisztikus is számokkal dolgozik és egy fizikus is, mégsem mondod azt, hogy a végeredménye azonos. Vagy előfordulhat, hogy azonos alapanyagokból egy szakács gasztronómiai csodát készít, egy kezdő háziasszony pedig még a kutyáját sem tudja megetetni a balul sikerült táplálékkal…)
És Te hol keresed a titok nyitját? Furcsa módon a hasonlóságokban rejlik, ott találod meg… illetve én azt látom, hogy ott van! Amikor ülsz a moziban és előtted pereg a film, akkor képes vagy úgy átélni a látottakat, hogy szinte eggyé válsz a szereplőkkel; a végén már nem tudod, hogy a film előtt Te vitatkoztál a pénztárosnővel, vagy az egy jelenet volt, csak épp annyira azonosultál a szereplővel, hogy nem vagy képes az emlékeidben szétválasztani a filmet a valóságtól. A film után körülnézel a nézőtéren és néhány pillanatig a teremben lévő összes emberrel egy vagy, mert azonos cselekmény részesei voltatok 1-2 órán át, és nagyon hasonló módon éltétek meg azt. Ránézel a szomszédod arcára – aki a film előtt nem volt senki, sőt nem tetszett a hangos beszéde, vagy ahogy zörgött a pattogatott kukoricás zacskójával kimondottan zavart, stb. – és mit látsz MOST benne? Önmagadat! Azt a tekintetet, amit Te sugárzol felé, hisz együtt ébredeztek a közös álmotokból, mindketten még kábák vagytok a benyomásoktól, és mindketten még dédelgetitek magatokban a közös illúziót. Na de hazafelé miért illan el, mint egy szappanbuborék? Eddig boldog egységben ültetek a teremben, akkor most miért akartok hajba kapni azon, hogy ki menjen le előbb a mozgólépcsőn? Eltűnt az egység és a köztetek lévő különbözőségből azonnal ellentét lesz? De miért? … pedig sajnos ez valahogy így van. Amíg az emberek a „hordájukban” azonos célért (akár a létfenntartásért) küzdöttek, addig egyek voltak és békében, nyugalomban éltek. Amint megszűnt probléma lenni a napi szükségletek kielégítése, egyre több és nagyobb igények merültek fel, kialakultak a különbségek és megszűnt az egység. Most már kezded érteni? Látod már miért mondja a nyugati filozófia, hogy légy önmagad? Erősíti benned a verseny iránti vágyat, a másságot, a különbözőséget, a függőséget. És mit mond a keleti? Mit mond a Buddhizmus? Addig figyeld a másikat, amíg nem azonosulsz vele, amíg nem váltok eggyé… És mi volt ma az a pillanat, ami ezeket a gondolatokat előhozta belőlem… érdekel? Hát egy kellemes beszélgetés. Gondolod, hogy tudtam előre mi fog történni? Dehogy. Nem jártak a gondolataim azon, hogy miről beszélgessünk, nem volt semmi célom ezzel a társalgással; ültem (teljesen a jelenben) és figyeltem. Koncentráltam rád, a szavaidra, hallgattam a történeted, láttam a gesztusaid, a mimikád és egyszerre pontosan éreztem azokat az érzéseket, amik benned felmerültek a mondottakról: azonosultam veled, a fájdalmaiddal, a kudarcaiddal, a vágyaiddal és a szereteteddel.