AZ ÉLET „POZITÍV” OLDALA

az alábbi írás 2008. 11.10-én született.
fájós és gyulladt szemmel ültem a laptop előtt, és a gondolataimat leírtam.
mindent, ami jött.
most megosztom.
hogy miért?
miért ne :-)

Az egész egy novemberi napos reggelen kezdődött. Talán tényleg az időjárás tréfálkozik velünk, vagy csak az érzékeim játszadoznak velem... nem tudom.
Az időjárás egyáltalán nem novemberi. Már reggel 8-kor erősen, fényesen süt a nap, mintha nem a tél kezdődne, hanem már a tavasz. A madarak sem tudják, mi történik velünk: boldogan csiripelnek már reggeltől, egymással incselkednek a faágakon, sőt még a kocsiút közepén is. Látszólag nem érdekli őket a hétfő reggeli csúcsforgalom: megszokták, hogy nagyvárosban élnek; valahogy a nemzedékeik már az urbanizált világunkba születnek bele, és génjeikben hordozzák a városi túlélés módszereit. Ám most úgy fest, hogy az évszakok őket is képesek megtréfálni: nem azt látom rajtuk, mint akik a télre készülődnek, hanem azt, hogy csak a pillanatnak, csak a most szépségének élnek.

- álljon meg a menet! Biztosan a madarakban történt változás? Biztosan és mások számára is egyértelműen változott a madarak viselkedése? Vagy csak én látom így? Lehetséges, hogy ez a változás bennem van, és ezáltal másképp látom a madarakat is? De ha ez igaz lenne, akkor én még a szakadó esőben is a napsugarakat látnám. Márpedig, ha esik, akkor esik: vizes az út, szürke az ég. Bár ha belegondolok, tegnap reggel a nagy borús szürkeség közepette a kórház udvarán észrevettem a pókkal játszadozó cicát. De micsoda élmény is volt megnézni őt, hogy mit csinál! Először csak azt láttam, hogy ott egy cica, és valamit aprólékosan vizsgálgat, és néha lekever neki egyet. Közelebb érve észrevettem, hogy az a valami, egy jókora, fekete pók. A cica felnézett rám, és másodpercek alatt felmérte, hogy nem vagyok számára más, csak lelkes közönség, így aztán még látványosabban folytatta a műsort. Immáron nemcsak magát szórakoztatta, hanem engem is. Elismerem: nem is akárhogyan. Akkor, abban a pillanatban eltűnt számomra a fáradtság, és még a szemem szúró fájdalma is: csak a pillanat volt és a látvány. Majd ez is elmúlt, elillant.

Az elején említettem, hogy az érzékeim játszadoznak. Gondolok itt a szemem jelenlegi állapotára. Általában mi emberek azt gondoljuk, hogy amit látunk, az a valóság. No de mi van akkor, ha becsukjuk a szemünket? Akkor, arra a pillanatra megszűnik a külvilág? Vagy arra a pillanatra eltűnik a fény? Mint amikor a kisgyerek tanulja érzékelni a külvilágot: mikor eltakarja kicsi kezeivel a szemét, ezzel aztán úgy gondolja, hogy a másik fél számára eltűnt ő is. majd elkezd felnőni, és ezek az apró csodák eltűnnek, megmagyarázódnak, ezzel aztán az Ezeregyéjszaka hihetetlen történetei is egyre hihetőbbek, érthetőbbek lesznek. Vajon kinek jó ez? Persze, egy darabig hiszünk abban, hogy ha már felnőttünk, és egyre tanultabbak, okosabbak, logikusabbak és racionálisabbak vagyunk, akkor közelítünk a tökéletes ÉNhez. Tökéletes vagyok, mert mindent tudok, amit meg nem tudok, akkor azt képes vagyok kikövetkeztetni. Mindent és mindenkit irányíthatok, mindent megvehetek. Mindent ki tudok számítani, semmi sem történhet velem csak úgy, véletlenül. És ebben a magam által alkotott TÖKÉLETES világban vajon tényleg mindenem megvan? Minden tökéletes? Vajon valóban boldog vagyok? Valószínűleg az, aki így él, még azt is képes elhitetni magával, hogy boldog. Hiszen a pontos kalkulációiban nem lehet hiba. Viszont ha hibátlanok a számításai, akkor csak az az egyetlen végeredmény létezik, hogy Ő MOST BOLDOG. Na jó, néha mégsem érzi magát igazán jól a bőrében, de hát ez a mai piaci viszonyok között normálisnak mondható. És így telnek a napjai addig, míg nem történik valami igazán váratlan, igazán kiszámíthatatlan dolog. Például beteg lesz. Vagy például csődbe megy. És hirtelen a Tökéletesség nevű lufi kipukkad. És ott marad a valósággal; vagy legalábbis egy másik valósággal kerül szembe. És nem tudja, most mit tegyen, hisz ilyen esetek eddig számára nem léteztek, mert a kalkulációinak nem lehetett volna ilyen eredménye. Egy darabig keresi, hogy mit rontott el, majd pedig újabb számításokba fog, hogy hogyan tovább - ez a rosszabbik eset. A jobbik eset az, hogy felhagy a számításokkal. Mert meglátja, hogy mindenféle kalkulációk nélkül is kisüt a Nap. Meglátja, hogy az emberek különösebb ok nélkül is mosolyognak. Sőt hirtelen eufórikus öröm önti el, mikor átadja az ülőhelyét egy néninek a villamoson, vagy mikor a pék már kérés nélkül is csomagolja kedvenc sajtos magos puffancsát.
/…és elgondolkozik: vajon korábban is átadta a helyét a villamoson? Egyáltalán észrevette a villamoson az idősebbeket? Vagy most lett ingyenes az utazás, és az idősebbek csak manapság utaznak? És vajon mi volt a péknél? De jó lenne emlékezni rá, hogy mióta a kedvence a sajtos-magos. A kiszámítható múltban nem volt helye, sem szerepe az ilyen apróságoknak. Most meg valahogy úgy fest, mintha ez lenne az ÉLET. Mintha ebből születne valami boldogság-féle. Lehetséges lenne, hogy a látható világ MÖGÖTT van egy másik világ? Vagy az anyagi helyzetének ilyen fokú romlása (avagy a hirtelen kialakult betegsége hátterében lévő, eddig ismeretlen vírus) valamiféle módon megtámadta az idegrendszerét? No de akkor mégis MELYIK a valóság?

Szóval a szemem állapotánál tartottam e kis kitérő előtt.
Az (egyik) valóság az, hogy az utóbbi időben eléggé felületesen kezeltem a kontaktlencsémet, és ily módon fordulhatott elő az, hogy valamiféle baci beköltözött a bal szemembe, s mint aki jól érzi ott magát, rögtön családot is alapított - s közben én mit sem sejtve éltem mindennapi életem. De valami módon a bal szememben lévő - immáron lakóteleppé szaporodott - társaságban harcok indulhattak el, mert viszálykodásuk már számomra is látható vörös és égető jelekben nyilvánult meg. /Remélem kedves olvasó, színes, képi leírásommal eléggé magad elé tudod képzelni, hogy most mi újság velem. Valószínű, hogy sokkal több információt kaptál ezzel, mintha csak azt írtam volna, hogy szaruhártya fekélyem van. Látod hová fejlődött az orvostudomány? Ma már nem valami számunkra ismeretlen, latinul megfogalmazott blabla jelöli az orvosi kórlapon a bajunkat! Ma már magyarul olvashatjuk - és képzeletünk révén szépen megmagyarázhatjuk azt. Hiszen mit is gondol az ember annak hallatán, hogy szaruhártya-fekély? Gyomorfekélyről ugye már hallottunk: ha idegeskedsz, nem eszel rendesen, no meg a piát sem veted meg, hát vigyázz, mert gyomorfekélyed lesz. No de ennek az egésznek mi köze a szaruhártyához?
Az biztos /orvos mondta!/, hogy baciktól van. Szóval az előbbi magyarázatom helytálló? A lakótelepnyi baci sokat idegeskedett, nem ettek, és piáltak, így nekem szaruhártya-fekélyem lett???/ Igen, jól látod, én még a saját betegségemből is viccet csinálok. (bár még az is lehet, hogy azt gondolod rólam: jól a pohár fenekére néztem, és ettől mesélek ilyeneket...) De hogy ez a viccelődés baj lenne? Nem hiszem. Ez most egy állapot. Kezdetben a szemem vörös, a szemhéjam dagadt volt, belül pedig szúró, égető érzést éreztem. Most - a szemcseppek hatására - már ezek a tünetek eltűntek, viszont - szintén a szemcseppektől - a látásom homályos. Most már mondhatom: javulok. És talán, ha továbbra is ilyen vidáman fogom fel ezt a kényszer-szabadságot, gyorsabban gyógyulok - úgy hírlik, a nevetés gyógyít!

Az imént azt emlegettem, hogy ez az egyik valóság. De mi lehet a másik? Érdekel?
Hiszed azt, hogy az életünk alapvetően "jó" /értsd számunkra pozitív/ mederben folyik? Elképzelhetőnek tartod, hogy ha valami betegség lép be az életünkbe, annak van valami oka, van valami jelentése, van valami, amit meg akar nekünk mutatni, amire rá akar világítani? /vagyis a betegség sem illethető a "negatív" jelzővel, hisz ha rájövünk a "mondandójára", akkor rögtön pozitívvá válik./

Tehát most ezen a gondolati úton indultam el. Piros, égető érzés a bal szemben. A fájdalomtól és a könnyezéstől be kell csukni a szemem. Ezek a tények - de vajon mit akarnak velem tudatni?

Van valami az életemben, amit nem akarok meglátni? Van valami, ami már égető, és már meg is könnyezem azt, de inkább becsukom a szemem, hogy ne fájjon annyira? (viszont csukott szemmel hogyan fogom meglátni? Vagy ha a megoldás maga a csukott szem, akkor a választ nem kint, hanem belül kell keresnem?) A szem a lélek tükre? Lelkem fájdalmát úgy orvosolom, hogy elhomályosítom a látásom?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben.

* * *

Ám a tovább-gondolást kicsit fel kell függesztenem, mert újra kontrollra kell mennem.. Erről eszembe jutott egy reggeli telefonbeszélgetés...
Felhívtam a rendelőt, hogy időpontot kérjek. Természetesen nem azért, mert ellenállhatatlan vágyat érzek, a neonfényű folyosó látványa vagy a kórházszag iránt, sőt még arra sem vágyom, hogy egy orvos a szemembe világítson, ne adj'isten turkáljon benne. Egyszerűen a tegnapi vizsgálatkor mondták, hogy jelentkezzek másnap a területileg illetékes rendelőben. Hát gondoltam először ezt telefonon teszem, mert semmi kedvem kétszer odavillamosozni. Nos Miss Nyanya - mint az a tejhatalmú személy, aki rendelkezik Dr. Szem teljes időbeosztásával - keményen rendre utasított: Ő csak tudja: Dr. Szem nem ér rá, ill. kizárólag akut eseteknek, és szerinte én nem vagyok az, így hát menjek csak oda délután 2-re, és várjam, hogy történjék valami - hátha valami időpontra bejelentkezett nem jelenik meg, és akkor tán még én is bebocsátást nyerek...

Így is tettem... Bár kicsit megszegtem a szemcsepphez tartozó utasításokat. Történt ugyanis, hogy úgy ítéltem meg: én nem is látok olyan homályosan, szóval képes vagyok a rendelőig elvezetni. Odafelé még nem is volt problémám, de a vizsgálat alatt belevilágítottak a szemembe, meg cseppentettek is bele valami új szert, ráadásul közben besötétedett. Egyszóval a hazafelé vezető út már egyáltalán nem tűnt biztonságosnak, de még kalandosnak sem. Előkerült bennem az a gondolat, hogy hogyan vagyok én a felelősséggel… mennyire érzek felelősséget a saját életem iránt?
­* * *

Voltál már olyan helyzetben, hogy azt hitted, komoly beteg vagy? Mondott már olyasmit Neked orvos, hogy valami rendellenességet lát a leleteidben és kivizsgálásra van szükség, és egy specialistára, aki el tudja dönteni, hogy vajon a betegséged valami jóindulatú dolog, vagy esetleg valami halálos kór lappang benned? Ismered azt a félelmet, azokat a kétségeket, amik akkor öntenek el, amíg az eredményekre vársz?
Én ismerem.
És ismerem azt a semmihez sem hasonlítható boldogságot, amikor kiderül, hogy egészséges vagyok. Gyönyörű pillanatok azok…
…Olyan kristálytisztán emlékszem, ahogy felszálltam a villamosra, és örültem az emberek látványának. Mindenki olyan szép volt. Csillogott a szemük, ragyogott az arcuk. Úgy tűnt mindenki egészséges. Boldogan mosolyogtam a Világra és a Világ visszamosolygott rám! Éreztem, hogy azt sugárzom kifelé: az élet szép, hát örüljünk neki! - ez egy meleg tavaszvégi délutánon történt, az emberek kezdtek kinyílni, mint ahogy a természet, és látszott, hogy mindenki örül a ragyogó napsütésnek.
/Igen, az élet szépsége ilyen apró dolgokból áll…/

És most, ezen a nyirkos novemberi estén azon töprengek, hol az az életvidám önmagam? Vajon miért kell egy komoly betegség árnyéka ahhoz, hogy élvezzem az élet minden pillanatát? És hogy lehetek annyira felelőtlen, hogy homályosan látva is autóba ülök, mert az gyorsabb, az kényelmesebb, és az melegebb. Most szerencsém volt: épségben hazaértem. Nem történt semmi baj. De azt gondolom kockáztattam akár saját, akár mások testi épségét.
/Emlékszem, amikor egy maihoz hasonló, késő őszi estén a kocsim elé lépett egy ember. Nem is nézett körül, csak lelépett a járdáról, mert el akarta érni a villamost. Akkor lassan vezettem, és ez volt a szerencsénk, mert meg tudtam állni. Pont annyira értem hozzá a férfi combjához, hogy a lendület feldöntse. Én jobban megijedtem, hogy mi történhetett vele, mint ő maga. Akkor átéltem minden felelősségét annak, hogy autót vezetek. Hiába vezetek évek óta, hiába vagyok akár óvatos, akár figyelmes, ha egy gyalogos nem figyel, elbambul, rosszul lesz vagy részeg: bármi megeshet. Az eset után egy jó ideig sokkal nagyobb figyelemmel vezettem, de ez is elmúlt./

­­***

Változó kedélyállapotú, szeszélyes emberekre szoktuk mondani: olyan, mint az időjárás.
Rájöttem, ez rám is igaz! De még mennyire!
Nézzük például, amikor pár napja megláttam, hogy szakad a hó: olyan gyermeki örömmel gyönyörködtem a hatalmas hópelyhek látványában, mintha először pillantanék meg ilyesmit! Észrevetted már, hogy a hópelyheknek milyen szép mintázata van? Láttad, hogy különböznek egymástól? Nézted már táncukat hosszasan a meleg szoba ablakából?
Nagy havazással kapcsolatban biztosan mindannyiunknak van kedvenc élménye, ill. kedvenc tevékenysége. Van, aki a legnagyobb havazásban imád kimenni, és lassan lépdelni a leesett, szűz hóban, és hallgatni közben a hó ropogását. vannak, akik elengedhetetlen vágyat éreznek a hógolyózás iránt. Sőt, ismerek olyat, akinek a hólapátolás is szórakozás, vidám móka. Nekem hóesésben a legkedvesebb élményem: ülni a haladó, fűtött autóban! Nem emlékszem, hogy mikor tapasztaltam meg először ezt az érzést, de havazásban gyakran előjön és elfog ez az ismerős, kellemes vágy, melyet azonnal meg lehet élni! Tehát: amikor nagy pelyhekben hull a hó, és már nem olvad el, hanem megállt az utakon, és a hókotrók sem bírják; nos, egy ilyen estén ülj autóba! Ilyenkor lassan haladnak az autósok, és a forgalom zaja is eltűnik, helyette csak hó ropogását hallani. Igyekezz olyan utat választani, amit kevesen használnak (vagy kérj fel valakit sofőrnek, mert az anyósülésről biztonságosabb ez a „játék”). No és ekkor kipróbálhatod, hogy milyen úgy belebambulni a havazásba – a reflektorfény megvilágítja a hópelyheket, viszont a háttérben ott az éj sötétsége –, mintha valamiféle űrutazáson vennél részt! Te haladsz, és jönnek veled szembe ezek az apró fehér „csillagocskák”; némelyik kitér az utadból, némelyek viszont elporladnak előtted… nem vagyok biztos abban, hogy ez a dolog mindenkinek ekkora élmény, ill. hasonló képeket és képzettársításokat ad, de nekem ebben az élményben benne van a világ keletkezése, benne van a születés és elmúlás, és ez az egész mind olyannyira természetes, és olyan közeli, ismerős élmény.

***
Elállt a hóesés, és furcsa módon este elkezdett olvadni. Majd másnap jött egy kis napsütés, és szinte mindent felszárított. Ezután a nappali felmelegedést újra követte egy erős lehűlés estére, és most az az igazi, szeles, száraz hideg van kint.

/Emlékszem arra az időszakra, amikor ciki volt sapkát hordani, és az igazi vagányok a legnagyobb fagy idején sem vettek fel „fejfedőt”. Ez ma már másképp van, és már a fiatalok többsége is belátja azt, hogy az egészség fontosabb, mint a divat. Ma este például nagyon sok lányt láttam felhajtott kapucnival sétálni. Ennek csak az lehet a hátránya, hogy az ember oldalra egyáltalán nem lát benne, csak ha elfordítja a fejét…/ Na ne félj, nem fogok most hosszasan ezen témák egyikéről sem esszét írni, hanem egy hasonlatra hívnám fel a figyelmed.

Olvasd el kérlek újra az időjárási-leírásom:

Elállt a hóesés, és furcsa módon este elkezdett olvadni. Majd másnap jött egy kis napsütés, és szinte mindent felszárított. Ezután a nappali felmelegedést újra követte egy erős lehűlés estére, és most az az igazi, szeles, száraz hideg van kint.

Amit itt összefoglaltam, az 24 óra alatt történt. Többszöri, erőteljes változás. és mi van közben velünk? És mi van a többi élőlénnyel? Van bárki, aki tiltakozik? /persze, van, de az orrunk alá mormoláson kívül mi mást teszünk?/ van bárki, aki azt kiáltja az utca közepén, hogy ELÉG a HIDEGBŐL? Kiállnak az emberek az utcára sztrájkolni az időjárás ellen? És mit csinálnak a kutyák? És a madarak? SEMMIT! Vagyis inkább MINDENT, a legtöbbet, amit tehetnek: ELFOGADJÁK! Elfogadják, mert pontosan tudja mindenki, hogy az időjárás ellen semmit sem tehetünk. Így hát kár érte a szó, az energia, az idegeskedés. értelmetlen, hisz hiábavaló. De ha ennyire könnyen megy nekünk nap, mint nap az elfogadás, akkor miért csak az időjárással gyakoroljuk? Nem könnyítené meg a hétköznapjainkat, ha gyakrabban tennénk? Ha elfogadnánk a közlekedési dugókat, és megállna mindenki a kereszteződés előtt, ha nem tud áthaladni. Elfogadnánk a hosszú sorban állást egy-egy pénztárnál, nem pedig lesnénk, hogy mikor nyit egy újabb pénztár, ahová odafuthatunk, ahol elsők lehetünk. Miért van szükség ennyi versengésre? Eltűntek az életünkből a nemes harcok, a komoly megmérettetések, és ilyen ál-versengésekkel akarjuk pótolni azokat? Nincs olyan valódi helyzet az életünkben, amelyben tudjuk: jók vagyunk, elsők vagyunk, ezért ezt helyettesítjük ilyen apró morzsákkal?

***



Elgondolkodtam azon, hogy vajon az emberek mikor mit részesítenek előnyben, minek van épp prioritása az egyén életében? /Természetesen ebben a témában is elsősorban saját ismeretségi köröm nézem át, ill. saját tapasztalataimról tudok mesélni./ Ez a dolog is nagyon változik életkoronként és társadalmi helyzetenként egyaránt.
Tudjuk, hogy egy kezdődő szerelem idején a másik az, aki a fókuszunkban van, ő tölti ki minden gondolatunkat; majd ha ebből kapcsolat lesz, akkor minden időnket a Kedvessel akarjuk tölteni. Tudjuk azt is, hogy egy kismama minden gondolata a pocaklakó körül forog, és megszületése után pedig évekig mindenben a gyermek az első. Ha vásárolunk egy lakást, vagy épp új helyre költözünk, akkor ez a tevékenység, és az ezzel kapcsolatos bebútorozási és berendezési teendők vannak a szemünk előtt, és ez emészti fel minden időnket /no meg pénzünket is../. Ha találtunk magunknak egy érdekes tanfolyamot, vagy munkahely-változtatásban vagyunk, akkor erről tudunk hosszasan beszélni a barátainknak. Tehát van az „újdonság varázsa” típusú halmaz.

Aztán lehet az időjárás, vagy a politikai helyzet, egy-egy gazdasági- vagy sportesemény, TV műsor, vagy akár egy-egy szomszéd, amik jól kitöltik az emberek figyelmét. Ezt, mondjuk hírek halmaznak nevezem. (ebbe a halmazba leginkább olyan emberek tartoznak, akik sok időt töltenek a TV előtt.)

Aztán ünnepek, vagy nagyobb családi események körül sokak minden idejét elveszi az ünnepi készülődés: a különleges menü kiválasztása, alapanyagok bevásárlása, az ajándékok kigondolása és beszerzése, takarítás előtte – majd utána… – és az egész díszvacsora megszervezése és lebonyolítása.

És a munka-halmazról még nem is beszéltem. Ide tartoznak pl. azok a kereskedelemben dolgozó emberek, akiket így ünnepek előtt jóformán csak fényképről ismer a családja. Mert az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy például a karácsony olyannyira nagy biznisz, hogy minden kereskedelmi cég az összes erejét beveti, hogy helytálljon az egyre nagyobb igények kielégítésére vágyó nagyközönség előtt. /Mostanában elgondolkodom azon, hogy ezek a túlórázó emberek miért is teszik ezt ekkora hévvel? Olyan jó túlórapénzt kapnak? Vagy nem túl jó ez a túlórapénz, de a semminél azért több, és ha a főálláson kívül nincs más lehetőség további bevételre, akkor bizony ez a karácsonyi hajtás egy jó alkalom lehet arra, hogy embereink pl. a karácsonyi túlórákkal szedjék össze az ajándékvásárlásra valót. Vagy lehet, hogy a plusz-pénz egyáltalán nem jó, sőt megkockáztatom: tán nincs is, csak épp olyan nagyon sokat hallani a munkanélküliségről, hogy az emberek féltik az állásukat, és inkább igent mondanak a többletmunkára, csak hogy az állásuk megmaradjon? Aztán vannak azok a beosztottak, akik a nagyobb hajtásban elvállalt pluszmunkát csak azért végzik, mert ezzel bizonyítják önnön fontosságukat – maguknak, társuknak, környezetüknek. Vagy szeretik, ha mártírok lehetnek? (Tulajdonképpen a mártírkodás is egyfajta energia-szerző tevékenység: ha sajnáltatom magam, ezzel több figyelmet vívok ki; több figyelem=több energia.) Vannak a kicsit magasabb beosztásban lévő karrieristák – ők azért hajtják magukat túl, hogy a ranglétrán egyre feljebb haladjanak?

Azt hiszem, hogy még sorolhatnám… De mit érnek, ezek a dolgok? Ha „csak” az eddig vázolt köröket átgondoljuk – szerintem a leírtak között mindenki találhat olyat, amiben magára ismer – vajon mikor vagyunk magunkkal? Mikor szentelünk időt magunknak: jólápoltságunknak, hobbinknak, egészségünknek? MIKOR? Mikor vesszük észre az élet szépségeit? Mert szerintem az állandó futkározás, munkavégzés, és ennek velejárójaként fellépő fáradság közepette nagyon nehéz észrevenni a szépet és a jót az életünkben, vagy a környezetünkben.

Ismerem azt az érzést, hogy tervezek valamit, várok valamire. Gondoljunk csak bele, mindannyian mondtuk ezeket a mondatokat:
majd ha nagy leszek, majd ha elvégzem az iskolát, majd ha dolgozom, ha jobb munkahelyet találok, ha lesz elég pénzem, ha megtalálom a párom, ha megszületik a kisbabám, ha felnő a gyerekem, ha nyugdíjas leszek… ha eljön a tavasz, ha leesik a hó… és? Ezeket a mondatokat tényleg komolyan mondogatjuk magunknak és másoknak? De vajon miért? Miben bízunk? Már sok ilyen „majd ha” állapotot elértünk és utána gyorsan túl is léptünk, és kerestünk egy újabb „majd ha” kezdetű mondatot. Legalább megálltunk közben egy rövid időre, hogy elgondolkodjunk azon, mennyire volt értelme a tervezgetésnek? Leültünk egy percre, és átgondoltuk, hogy mit csináltunk jól, vagy mit csinálhatnánk másképp?

Döbbenetes számomra az, amikor egy ember fogyókúrázik, havonta újabb és újabb módszereket próbál ki – szinte eredménytelenül – ahelyett, hogy legalább hetente egyszer elmenne és sportolna valamit (vagy elgondolkodna azon, hogy miért van szüksége a plusz zsírpárnákra? Mi elől akarja ilyen módon „megvédeni” magát?) Vagy a másik, aki nem érti, hogy miért olyan rosszak az orvosi leletei, a diéta ellenére vajon mitől olyan rossz a gyomra, de közben egy főétkezést elintéz 5 percben, mellette pedig állandóan idegeskedik. /Jó, mondd azt, hogy könnyű nekem, meg hogy én mindenre tudok példát hozni. Igazad van, valóban sokkal könnyebb példát találni mások életéből, mint a sajátoméból. Azt viszont rosszul gondolod, hogy nekem könnyebb. Nem az. A saját életemben én sem látok rá minden dolog ok-okozati összefüggéseire, de azon vagyok, hogy ezeket kibogozzam. Mert nem elég már nekem, ha „csak” élem a dolgokat, nagyon vágyom rá, hogy megéljem őket és meg is értsem az okokat... és a miérteket./

Mikor ébredünk már fel?
Persze, ezt a kérdést csak annak tehetem fel, aki már tudja, hogy alszik.
Sajnos kevesen tudják.
Nem, dehogy, szó sincs róla, hogy azt gondolnám, buták.
Sokan vannak, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják: ha már elfogadják azt, hogy alszanak, sokkal nehezebb lesz úgy tenni, mintha ébren lennének…
/de vajon engem az miért zavar, hogy mások mit tesznek, és gondolnak?/
Tulajdonképpen dönthetek úgy, hogy nem zavar, hogy mások mit tesznek.
Dönthetek úgy akár ebben a pillanatban is.
És akkor ahelyett, hogy álmomban a többi alvóhoz odasétálva keltegetném őket, tehetem azt, hogy rájövök, hogyan ébredhetnék fel. Én magam. És majd ha felébredtem, akkor megismerem azokat, akik már ébren vannak. És még akkor is figyelhetem azokat, akik még alszanak.

Akkor rajta: ébresztő!!!