egy szeptemberi nap pillanatai

valamikor szeptember végén íródott…most közzéteszem.
ez egy kedves történet volt nekem.
talán adok vele valamit Neked is.

… talán a kezemre kötött halványzöld szalag okozza…
vagy a beszedett magnézium hatni kezdett?…
vagy talán nem is kellene okokat keresnem, csak elfogadnom, ami épp van…

Olyan szép béke van bennem.
Nem sietek sehová, sétálgatok lassan, komótosan,
mégis teli figyelemmel a külvilág felé.

Rájöttem, hogy mi okozza a sietséget.
avagy hogyan alakul ki…

Haladok a napomban, és időkorlátokat állítok magamnak!
/persze állít „külső” tényező is: pl. munkahely, egyéb
időhöz kötött programok, boltok nyitva tartása, stb./
de tudom, alapvetően mégis én határozom meg saját korlátaimat…
az időben és a térben, kívül és belül egyaránt.

Nos amikor úgy érzem, hogy még jól állok idővel, akkor hirtelen úgy döntök,
hogy ide vagy oda, de még be tudok „préselni” egy-egy tevékenységet.
Persze a végén ebből nagy kapkodás és végül késés lesz.

Ma reggel más döntést hoztam. Elhatároztam, hogy ma az adott pillanat
és a figyelem határozza majd meg a napomat.
Nem érdekelt, hogy hányra érek be dolgozni.
Elkészültem, és komótosan elindultam.
Vezetés közben néztem az embereket az utcán, ahogy
sietősen haladnak vagy épp állnak a megállóban, beszélgetnek,
gyereket fegyelmeznek vagy kutyát sétáltatnak.
Láttam a többi autó sofőrjének arcát, ahonnan leolvasható volt
a feszültség vagy a vidámság. Kinek melyik, attól függően,
hogy ma reggel ki mit választott.
Még a hulló falevél útját is képes voltam megfigyelni.
A munkahelyemen is lassabban és figyelmesebben, sőt türelemmel
voltam jelen. Ezáltal semmi sem zavarta meg a belső békémet,
külső zaj nem tudott behatolni ide.
Délután kényelmesen elindultam, és hiába nem siettem, mégis
elértem az üzletek nyitva tartását, és sikerült mindent elintézni,
amit terveztem; vagyis amire úgy gondoltam, hogy csak akkor
szánok időt, ha úgy alakul. Minden kapkodás és sietség nélkül.
És most, mint aki egy kiránduláson egy idegen városban
ráérősen sétál, betértem egy kávézóba inni egy forró csokit.
Arra a hírre, hogy nincs Internet – tehát nem tudok felmenni
a blogra – sem tántorodtam el, hanem kértem a pincérlánytól
a csokim mellé egy jegyzet-lapot, hogy akkor kézzel írjam le
a gondolataimat, amit most Te olvasol…