megyek az utamon

megyek az utamon.
haladok.

/Most akár belém is köthetsz, ha akarsz.
megkérdezhetnéd: „mi az, hogy az én utam?”
Persze, hogy az enyém!
az enyém, amíg rajta vagyok,
és a tiéd, ha Te vagy rajta.
pont ennyire. csak így. ilyen egyszerűen./

Örülök, hisz pontosan tudom,
milyen sokáig vártam.
álltam csak ott, egy helyben.
igen emlékszem, jó volt az is.
ott és akkor, az volt a jó!

álltam és vártam.
teli voltam félelmekkel és kételyekkel.
és akkor jöttek mások.
ennek nagyon örültem.
boldoggá tett a tudat, hogy nem vagyok egyedül.
összegyűltünk, és beszélgettünk.
megosztottuk a tapasztalatainkat és beszéltünk az Útról.
Egységben voltunk.
úgy hittük, hogy Így, majd együtt elindulunk.
de egyszer csak észrevettük,
hogy senki sem teszi meg a kezdő lépést.
ott vártunk, és képzeletben már bejártuk az Utat,
pedig még el sem indultunk.
/vagy mégis? igen, valóban lehetséges… talán elmozdultunk
a kezdeti helyről?! de annyira picit és olyan együtt, hogy
fel sem tűnt?/

és hirtelen azt éreztem, hogy nem bírom tovább!
mire várjak, és még meddig várjak?
teli vagyok energiával és lendülettel,
úgy érzem: mennem kell!
és hirtelen rájöttem: bátorrá váltam.
hogy mikor történt, nem tudom.

Döbbenetes volt megélni azt, hogy haladok.
nagy sebességgel mentem már,
és nem tudom, mikor indultam el!

már nem látlak benneteket és nem hallom a hangotokat.
úgy érzem, nem fordulhatok vissza, mert akkor
eltűnik szemeim elől a látóhatár,
és talán alábbhagy a lendületem.

hogy hová sietek?
érzem, hogy hosszú az út és vonz a távolság.
tudom, hogy minél nagyobb a tempóm, annál több helyet
és dolgot ismerhetek meg az út során.
és a megtett kilométerek egyre több erőt adnak
egy újabb távhoz, egyre több hitet, az újabb kihíváshoz.

igen, persze néha nekem is fáj valamelyik részem, néha elfáradok.
ilyenkor megállok és megpihenek.
hogy milyen hosszasan pihenek meg, azt nem tudom előre.
majd ha jön a lendület, akkor tudni fogom, hogy mennem kell tovább.

azt mondod, hogy magányos küldetés lehet az enyém?
jaj, dehogy!
Mások is járják ezt az utat, és gyakran van úgy,
hogy egyforma a tempónk.
olyankor megyünk együtt.
sokáig.
azután lemorzsolódunk egymástól,
és megint másokkal találkozunk.
gyakran előfordul, hogy
egy-egy pihenő alkalmával bevárjuk egymást.

jól van, hallom én, nem győztelek meg.
Te csak mondod:
„szerinted ez egy magányos küldetés”
erre csak egy kérdéssel tudok válaszolni:
miért, melyik nem az? …

örülök, ha csatlakozik valaki és elfogadom őt útitársnak.
de ha a tempó úgy diktálja, szétválunk.
Miért, szerinted jobb, ha csak
azért ragaszkodunk a társasághoz,
hogy ne legyünk egyedül?
Persze, lehet, hogy Te így gondolod. Rendben.
És ezt annak a tudatában vállalod, hogy tudod:
ekkor nem a saját tempódban haladsz?
ismerem jól ezt is, már kipróbáltam.
De nekem akkor hamar megfájdult valamelyik testrészem,
vagy éreztem, hogy gond van a levegővétellel.

/pedig az úton nagyon fontos, hogy
megengedd magadnak, hogy lélegzethez juss…/

no és amíg azzal foglalkozol, hogy a másikkal
tudd tartani a tempót, addig másra már nem jut
a figyelmedből.
nem láthatod a tájat, ami mellett elhaladsz, és
nem állsz szóba másokkal sem, hisz ahhoz előbb
meg kell pihenj, hogy újra kapj levegőt.

ritkán előfordulhat mégis, hogy találsz valakit, akivel
azonos a tempód, azonos a lendület, egyszerre fáradtok el,
vagy ültök le pihenni.
ez nagyon jó tud lenni,
élvezd csak ki minden pillanatát!

… de közben néha figyeld magadat,
kicsit kívülről is:
valóban a saját tempódban haladsz, vagy
követed a másikat?

Fogadd el úgy, ahogy van, éld át a boldogságot,
amit kapsz, de köszönd meg, ha úgy érzed
megváltozott a tempó és haladj tovább…

/készült: 2007. augusztus 30. éjszaka/